The world is fucked up

2008
08
7

Nyávogós népség

5:48 || nyifogások [2]

Azt bírom a macskákban, hogy órákig képesek egy tenyérni helyen összegömbölyödve ücsörögni és szemlélni valamit, amit kiszúrtak maguknak, legyen az egy muslica, vagy egy csillogó porszem, és vérig vannak sértve, ha odébbrakod a megfigyelőállásukról őket. Meg azt is bírom bennük, hogy amikor veszek a két macskának két ugyanolyan plüss alvópárnát, akkor az egyiket le se lehet vakarni róla, azt dagasztja, tisztogatja és abban hajlandó csak álomba szenderülni, a másik meg vagy tesz rá, vagy alá bújik be. Továbbá az is tetszik, hogy ha megeresztem nekik a vízcsapot, hogy csöpögjön, akkor az egyik órákig képes vízcsepp-vadászatot tartani, a másik meg egyértelmű értetlenkedéssel és kis lenézéssel szemlélni az eseményeket. Az is jópofa, hogy mindig ott vannak, és azt csinálják, amit mi: ha fürdőben fürdünk, ők is tatarozzák a küllemüket, ha mosogatunk a konyhában, ülnek a mosogató szélén és ellenőrzik az alaposságot, ha számítógép előtt ülünk, figyelik a kurzor mozgását, de legalábbis a monitor előtt alszanak, ha filmet nézünk, ők is nézik (tegnap Macskafogót néztem, és áhítattal várták a fordulatokat, az eseményekkel együtt mozgatták a fejüket). Azt kimondottan becsülöm, hogy az egyikük annyira alaposan takarít el mindent maguk után, hogy még a száraztápos tálat is “bekaparja”, magyarul a levegőt kaparja rá. Imádnak felülni a hűtő, vagy a szék tetejére, és onnan kibámulni az ablakon - ehhez a kis mancsukkal odébbtolják a függönyt, és kidugják a két lap közt (szalagfüggönyünk van) a fejüket, a testük meg “bent marad” a szobában). Az is helyes, amikor be akarnak jönni a fürdőbe, nem az ajtón levő kis résen bújnak be, hanem az egyik mancsukkal elhúzzák az ajtót, bedugják a fejüket, és utána jönnek be - viszont ki már a lyukon jutnak. És az a legtüneményesebb, hogy este, amikor hazaérek, a cicák ott ülnek az ablakban, és figyelik a járókelőket, és amikor meglátnak, felállnak az ablakpárkányon, nyújtóznak egyet, és tudom, hogy akkor szaladnak az ajtó melletti kis székhez, hogy azon ücsörögve elsőként üdvözöljenek hazatértemkor. :o)

2008
08
5

Kreatív blogger

20:34 || nyifogások [4]

No hát avvan, hogy Mandula megtisztelt egy ilyen plecsnivel:

Úgyhogy én ezt most tovább is passzolnám a következő kedves egybegyűlteknek:

Shell8.net - kicsit hazabeszélés, mert régen én is írtam, de első sorban a Kedves és egyik komájának agyszüleménye. A marketing, az online- és offline kreatív szakmamélységes bugyraiból ihletet merítő szennyblog, végtelenül kreatívan, csípősen fogalmazva, amolyan - hogy is mondják - “odabaszósan”.

Don Ricardo - mert pasi létére néha tud őszintén gyenge is lenni, és mert a blogja alapvetően egy napi olvasmánynak számít; hírek elemzése, jogi kiegészítések találhatók meg nála, és kedvelem, hogy más perspektívát villant meg előttem, ha szűk látókörű és demagóg vagyok egy-egy posztban.

Kaptárlakó - talán az egyik legszínesebb blogger, akit olvasok; vidéki származású, de gondolkodásmódja bájosan és talpraesetten ötvözi a vidéki és fővárosi léthez szükséges elemeket, naprakész és segítőkész - mindenre kész.

Lucia & Zoárd - ugyan mindkettőt az előbb említett írja, de annyira bele tudom magam élni, és át tudom élni, amiket és ahogyan ír az életéről, és az anyaságról, hogy úgy vélem, a fanyar humor, amivel megéli a mindennapokat a csemetéjével, méltó útmutatás lehet minden embernek, legyen az kezdő szülő, vagy facér ember.

Zöldnyugalom - keserédes, savanyú, nevettető, őszinte, túl szigorú önmagához - ezekkel tudnám jellemezni a szintén mindennapi betevőnek számító Zöldet, aki részéről egy világ magyarul tudó részét sújtó büntetés lenne, ha egyszer elhallgatna.

Veda - az abszolút kreatív: hennázik, rajzol, építésznek tanul, és fotózik. Mindemellett kellemes humora van, és gitározik is, az abszolút sokoldalúság megtestesítője.

2008
08
5

Hosszú lesz, vigyázat!

7:07 || nyifogások [6]

Tegnap volt Szex és New York a Viasaton - ahogy minden hétköznap este -, és letelepedtem megnézni, noha már láttam - ahogy minden részt már -, és azon tűnődtem, hogy régen tényleg ez a sorozat kapcsolt ki és adott energiát a továbblépéshez, vagy csak most érzem végtelenül sekélyesnek? Aztán jól összeszidtam magam, hogy merek ilyet gondolni, amikor pont olyan napom volt, mint a sorozatbéli hölgyek mindennapjai: vásároltam, nézelődtem, ettem finom ételt, és felhőtlenül jól éreztem magam - bár szex nem volt, és még a nemlétező laptopom billentyűit sem püföltem lelkesen, hogy aztán a képzeletbeli kamera ráközelítsen az Arial 11pt betűvel írt szövegem pixeleire.

Aztán belegondoltam mégis: tényleg útmutató nekem / nekünk ez a sorozat? Hiszen nem annyit keresünk, nem ott és nem úgy élünk, ismerőseim többségének van partnere, nem olyan normák vezérelnek, mint a sorozat hősnőit. És mégis, leülünk minden áldott hétköznap este, hogy nézzük a négy jól szituált lány aktuális gondjait, szerelmeit, és figyeljük, ahogy a szőke gyárkémény laptopján és monológjain keresztül megosztja velünk a kalandjaikat. Miért? Szerintem azért, mert kikapcsol, és elkalauzol egy másik világba, ahol talán soha nem fogunk élni, de mégis érdekel. Magamból indulok ki, nyilván, de engem érdekel, milyen lehet New Yorkban élni, bár soha nem élnék az Egyesült Államokban szívem szerint. Még nyaralást sem tervezek oda, szimplán azért, mert pont eleget láttam már belőle ahhoz, hogy ne vágyjak vissza. De néhány sorozat, a jobbra sikerült filmek… ezek lekötnek.
És ezen a ponton jutottam el a szokásos bölcsességhez, amire még kiskoromban tanítottak meg: semmit nem szabad kapásból elítélni, meg kell látni benne a szépet. Azt hiszem, ez a szép az Egyesült Államokban, hogy az ő kultúrájuk, kultúrproduktumaik is tartalmaznak olyan értékeket, amik adnak nekem, európainak is valamit. Ha mást nem, egy óra kikapcsolódást.

Picit elrágódtam azért az elítélésen is. Mármint, hogy nem szabad semmit elsőre elítélni. Mi az, hogy nem szabad? Szabadni szabad, csak nem érdemes - és mégis, tesszük, óhatatlanul, zsigerből. Minden ember ítél elsőre, kivéve azok, akik sok éves gyakorlattal meditálva ücsörögnek Tibetben. Sokkal inkább az a kérdés, szerintem, hogy felül tudjuk e vizsgálni az elsőre alkotott, talán túl szigorú véleményünket, illetve eleve azt a véleményt milyen módon tárjuk nagyközönség elé? Egyáltalán, honnan vesszük a gondolatot, hogy a véleményünk érdekelhet mást, főleg, ha bántó? Belegondolunk abba, hogy bántó lehet a véleményünk? Érdekel egyáltalán? Vagy csak úgy mondjuk, ami kifér a szánkon, nagy ívben téve arra, hogy más mit gondol? Mennyire fontos azt figyelembe venni, hogy mit gondolnak mások, arról amit mondunk; az emberi kapcsolatok miatt fontos? De akkor meg nem képmutatás nem elmondani, amit gondolunk? Nem mindig egyszerű megmaradni egyszerű szemlélőként, ugyanakkor még nehezebb diplomatikusan előadni, amit gondolunk. A legegyszerűbb mindenféle utólagos hatást figyelmen kívül hagyni, és csak mondani a véleményünket - kvázi osztani az észt -, aztán lesz ami lesz. Ez akkor szerencsés lehet, ha eleve ezért fizetnek,vagy ha túl értékes a munkánk ahhoz, hogy ilyen “apróságokon”, mint a mi nagy szánk, fenn akadjanak.
De megfordítom az érmét: milyen alapon ítélünk el bárkit is? Ki vagyunk mi, istenek? - jönne a hangzatos kérdés. Honnan vesszük a jogalapot magunknak, hogy ítéletet hozzunk? Mi annyival jobbak lennénk a másiknál? Kedvenc példáim a franciák. Nagyon sokan nem szeretik őket, “csigazabálónak” titulálják őket, és amikor kérdem, miért ez a nagy ellenérzés, Trianonra hivatkoznak. És ilyenkor jelenik meg a fejem felett a termetes kérdőjel, és elgondolkodom… annak idején, ahogy azt a töriórákról tudjuk, a hunok leigázták egész Európát, vér folyt mindenütt, a mi őseink nyilainak “hála”. És ez csak az első lépés volt, hiszen volt még jó pár olyan időszak, amikor literszám tapadt a vér a magyarok kezeihez - és valahogy érdekesmód ez elsikkad a trianonozók figyelme mellett.
Szerintem a sorsunkat mi alakítjuk. Ha apáink verték egész Európát, akkor ne sírjunk, hogy a többi nemzet is kiosztott minket - így alakult, ilyen volt a szerencsénk. Egyébként is a múlton rágódni hülyeség, ráadásul a mostani nemzedéket azért szidni és utálni, amit a szülei, nagyszülei követtek el, még ordas butaság is.
Ellenben a mindenkori értékeket észre kéne venni: ahogy a franciák tudnak élni, szeretni az életet, énekelni, enni jókat, széppé tenni egy várost, több etnikum békés egymás mellett élése - ezeket kéne megtanulni, és nem irigykedni, meg Trianont kiabálni, hanem ellesni, hogy a franciák hogy boldogok.

Olyan rövid élet adatott az embernek, legalább azt élje boldogan. És ebben segít nekem minden hétköznap este az egyik kedvenc sorozatom: a napfényes gondokat mutatja be, amilyen gondok nem is igazán gondok: Manolo Blahnik vagy Prada, szőke partner vagy barna, Gucci estélyi vagy Donna Karan.

…szeretnék ilyen gondokat mindenkinek.

2008
07
31

Azt mondta a doki…

7:56 || nyifogások [1]

…hogy mumpszom van. A Kedvesnek meg még nem volt soha. Így hát visszaköltözött az agglegénylakásba, egy hétre legalább. Erre jön Anyukám, és azt mondja, hogy szerinte ez nem mumpsz, hanem valami fülgyulladás. Mindenesetre elég vacak, amikor éjjel arra ébredek, hogy kiszakad a szemgödröm és a fülem, meg egy kis koponyadarabkám, annyira rohadtul fáj. Persze bogyókat elvből nem veszek be, mert hiszen ezért nem vettem be azt sem, amit a doki felírt, a patikus meg bőszen támogatott. Később megérzéseim beigazolódni látszottak, amikor itthon utánaolvastam, és kiderült, hogy a mumpsznak hivatalos gyógyszere nincs, csak sok pihenés meg ilyesmi. Meg hogy lappangási idő alatt fertőz, szóval végülis mindegy is, hogy most a Kedves elköltözött-e vagy sem. De mindegy, jobb ez így most, legalább nem hallja, hogy konstans nyafogok, és nyugiban tud dolgozni. Anyu jött át rám vigyázni, meg borogatott, meg ápolt, az éjszaka kellős közepén lenyomott a torkomon egy sor csokit, meg egy kanál mézet, ezen kívül két napja nem ettem semmit, de nem is kívánom, és mégis tisztulok. Szerencsére a cicákra nem veszélyes, akármi is van bennem, szóval most béke van. Szokatlan, mert tök nagy kupi van a lakásban, és nem izgat. Eddig egy árva porcica és plafonra tudott küldeni, most hagyom, hadd bandázzanak. Hogy mik vannak…

2008
07
25

Fiatal

7:50 || nyifogások [2]

Apukám elképedve csóválta a fejét, amikor az amúgy is jól megtömött táskámba beszuszakoltam egy fél szendvicset, jött a közhelyes “női táskák rejtélye” szöveggel, mire a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

én: - Ha tudnád, mi minden van ebben a kis táskában, a fél életem!
Ő, végigmérve a táska méretét: - Mert még fiatal vagy!

2008
07
22

A legkirályabb filmrészlet

18:07 || nyifogások [2]

Ezt megnézed és sírva röhögsz. Régi, de akárhányszor látom, szakadok.

2008
07
17

Paradoxon

20:13 || nyifogások [3]

Őszentsége a Pápa, állítólag Prada lábbelit hord. …Na ki visel Prada-t?

2008
07
13

Ellenkampány?

18:28 || nyifogások [14]

Gondolkoztam én ezen a melegfelvonulós dolgon. Egy valamit nem értek. Ha a melegek elfogadtatni akarják magukat a nem (nyíltan) meleg dominanciájú társadalommal, akkor miért egy abszolút elfogadhatatlan viselkedési formát, kultúrák kigúnyolását gondolják ehhez jó eszköznek? Gondolok itt a kifestett, bibliával és apácaruhában smároló leszbikre és transzvesztitákra, a meztelenkedő melegekre… Ezzel pont hogy az ellentéteket szítják és az ellenérzéseket hevítik, még azokban is, akik amúgy elfogadnák őket, nem?

Van nem egy és nem két meleg ismerősöm, tök jó arcok, de eszükbe nem jutna felvonulni. Miért kell az ő nevükben is bolondot csinálni a melegekből? Miért nem lehet békében, más eszközökkel, békés propagandával, kimagasló irodalommal vagy más művészi alkotásokkal felhívni erre a jelenségre, a melegek létezésére, és vágyaikra (hivatalos család, gyerekvállalás) a figyelmet?

2008
07
12

Macskapolc

21:00 || nyifogások [3]

Francba az Ikeával, íme a macska alakú polc!

2008
07
6

Arról, hogy figyelnek és óvnak

11:36 || nyifogások [5]

Akik ismernek, tudhatják, hogy nem vagyok vallásos, de abban hiszek, hogy Valaki, vagy Valami figyel, és vigyázza a lépteinket. Történt, hogy a Kedves szüleivel elmentünk egy extrémparkba bohóckodni. Én mindentől félek, ami picit is veszélyes, hiába van rögzítve, de egy dolog nagyon megfogott, úgy hívják: terepbuggy (ejtsd: terep-bággi). Ez lényegében egy csövekből és nagy motorból, két ülésből, kormányból, egy fék- és egy gáz pedálból összetákolt valami, biztonsági öv van benne természetesen. Na ezt, gondoltam, ki kéne próbálni. Első körben Kedves anyja vezetett, nem azért, de ritka rosszul, nagy fék, nagy gáz, dülöngéltem mint a bólogatós kutya, sok lejtő, nagy dülöngélések az erdő terepadottságai miatt, de azért nagy kaland volt. Visszafele én vezettem. Nincs jogsim, de anyám, hatalmas érzés volt! Szaladtam is venni a következő körre a jegyet. Ekkor Kedves csüccsent be mellém, első körben eljött a túravezető, aztán magunkra hagyott.

Kiegyensúlyozottan, szépen, tempósan vezettem, egészen elképedtem magamon. Egy kanyart, ami a dombra vitt fel, szépen bevettem - és ekkor történt a baj: elfelejtettem fékezni és visszakormányozni, és szép lendülettel nekiszaladtunk egy fának. A bal térdem nem tudtam mozgatni egy ideig, a biztonsági öv mélyen bevágott a nyakamba, és adrenalinsokkot kaptam. Sírtam, káromkodtam, haza akartam menni. Kedves átvette a vezetést, vissza indultunk. Aztán az egyik nagy térnél visszakértem a kormányt.

Ha akkor nem győzöm le a félelmem, feltehetőleg soha többé nem lettem volna képes autóba ülni, nem hogy vezetni. De nagyon megtanultam a leckét: körültekintés, koordinált mozgás, összpontosítás, és semmiképpen nem szabad elszállnom az amúgy egyértelműen adott remek vezetési képességeimtől. Jobb volt most megkapni ezt a pofont, megsebesülni, és fizetni a jármű javítási költségeit, mint később az önteltségtől elszállva belefutni egy akár halálos kimenetelű balesetbe a közúton.

Persze még egy tanulsága volt az esetnek: mindig hallgatnom kell az ösztöneimre. Ha nem akarok vad dolgokat kipróbálni, akkor akárhogy szívatnak hogy gyáva vagyok, nem szabad kipróbálnom.

« Previous Entries

Design by Caramelcafe