Hosszú lesz, vigyázat!
Tegnap volt Szex és New York a Viasaton - ahogy minden hétköznap este -, és letelepedtem megnézni, noha már láttam - ahogy minden részt már -, és azon tűnődtem, hogy régen tényleg ez a sorozat kapcsolt ki és adott energiát a továbblépéshez, vagy csak most érzem végtelenül sekélyesnek? Aztán jól összeszidtam magam, hogy merek ilyet gondolni, amikor pont olyan napom volt, mint a sorozatbéli hölgyek mindennapjai: vásároltam, nézelődtem, ettem finom ételt, és felhőtlenül jól éreztem magam - bár szex nem volt, és még a nemlétező laptopom billentyűit sem püföltem lelkesen, hogy aztán a képzeletbeli kamera ráközelítsen az Arial 11pt betűvel írt szövegem pixeleire.
Aztán belegondoltam mégis: tényleg útmutató nekem / nekünk ez a sorozat? Hiszen nem annyit keresünk, nem ott és nem úgy élünk, ismerőseim többségének van partnere, nem olyan normák vezérelnek, mint a sorozat hősnőit. És mégis, leülünk minden áldott hétköznap este, hogy nézzük a négy jól szituált lány aktuális gondjait, szerelmeit, és figyeljük, ahogy a szőke gyárkémény laptopján és monológjain keresztül megosztja velünk a kalandjaikat. Miért? Szerintem azért, mert kikapcsol, és elkalauzol egy másik világba, ahol talán soha nem fogunk élni, de mégis érdekel. Magamból indulok ki, nyilván, de engem érdekel, milyen lehet New Yorkban élni, bár soha nem élnék az Egyesült Államokban szívem szerint. Még nyaralást sem tervezek oda, szimplán azért, mert pont eleget láttam már belőle ahhoz, hogy ne vágyjak vissza. De néhány sorozat, a jobbra sikerült filmek… ezek lekötnek.
És ezen a ponton jutottam el a szokásos bölcsességhez, amire még kiskoromban tanítottak meg: semmit nem szabad kapásból elítélni, meg kell látni benne a szépet. Azt hiszem, ez a szép az Egyesült Államokban, hogy az ő kultúrájuk, kultúrproduktumaik is tartalmaznak olyan értékeket, amik adnak nekem, európainak is valamit. Ha mást nem, egy óra kikapcsolódást.
Picit elrágódtam azért az elítélésen is. Mármint, hogy nem szabad semmit elsőre elítélni. Mi az, hogy nem szabad? Szabadni szabad, csak nem érdemes - és mégis, tesszük, óhatatlanul, zsigerből. Minden ember ítél elsőre, kivéve azok, akik sok éves gyakorlattal meditálva ücsörögnek Tibetben. Sokkal inkább az a kérdés, szerintem, hogy felül tudjuk e vizsgálni az elsőre alkotott, talán túl szigorú véleményünket, illetve eleve azt a véleményt milyen módon tárjuk nagyközönség elé? Egyáltalán, honnan vesszük a gondolatot, hogy a véleményünk érdekelhet mást, főleg, ha bántó? Belegondolunk abba, hogy bántó lehet a véleményünk? Érdekel egyáltalán? Vagy csak úgy mondjuk, ami kifér a szánkon, nagy ívben téve arra, hogy más mit gondol? Mennyire fontos azt figyelembe venni, hogy mit gondolnak mások, arról amit mondunk; az emberi kapcsolatok miatt fontos? De akkor meg nem képmutatás nem elmondani, amit gondolunk? Nem mindig egyszerű megmaradni egyszerű szemlélőként, ugyanakkor még nehezebb diplomatikusan előadni, amit gondolunk. A legegyszerűbb mindenféle utólagos hatást figyelmen kívül hagyni, és csak mondani a véleményünket - kvázi osztani az észt -, aztán lesz ami lesz. Ez akkor szerencsés lehet, ha eleve ezért fizetnek,vagy ha túl értékes a munkánk ahhoz, hogy ilyen “apróságokon”, mint a mi nagy szánk, fenn akadjanak.
De megfordítom az érmét: milyen alapon ítélünk el bárkit is? Ki vagyunk mi, istenek? - jönne a hangzatos kérdés. Honnan vesszük a jogalapot magunknak, hogy ítéletet hozzunk? Mi annyival jobbak lennénk a másiknál? Kedvenc példáim a franciák. Nagyon sokan nem szeretik őket, “csigazabálónak” titulálják őket, és amikor kérdem, miért ez a nagy ellenérzés, Trianonra hivatkoznak. És ilyenkor jelenik meg a fejem felett a termetes kérdőjel, és elgondolkodom… annak idején, ahogy azt a töriórákról tudjuk, a hunok leigázták egész Európát, vér folyt mindenütt, a mi őseink nyilainak “hála”. És ez csak az első lépés volt, hiszen volt még jó pár olyan időszak, amikor literszám tapadt a vér a magyarok kezeihez - és valahogy érdekesmód ez elsikkad a trianonozók figyelme mellett.
Szerintem a sorsunkat mi alakítjuk. Ha apáink verték egész Európát, akkor ne sírjunk, hogy a többi nemzet is kiosztott minket - így alakult, ilyen volt a szerencsénk. Egyébként is a múlton rágódni hülyeség, ráadásul a mostani nemzedéket azért szidni és utálni, amit a szülei, nagyszülei követtek el, még ordas butaság is.
Ellenben a mindenkori értékeket észre kéne venni: ahogy a franciák tudnak élni, szeretni az életet, énekelni, enni jókat, széppé tenni egy várost, több etnikum békés egymás mellett élése - ezeket kéne megtanulni, és nem irigykedni, meg Trianont kiabálni, hanem ellesni, hogy a franciák hogy boldogok.
Olyan rövid élet adatott az embernek, legalább azt élje boldogan. És ebben segít nekem minden hétköznap este az egyik kedvenc sorozatom: a napfényes gondokat mutatja be, amilyen gondok nem is igazán gondok: Manolo Blahnik vagy Prada, szőke partner vagy barna, Gucci estélyi vagy Donna Karan.
…szeretnék ilyen gondokat mindenkinek.
7 Nyiff:
Elszoktam a blogod olvasásától, és most, hogy ránéztem erre a posztodra, érdekelt volna a közösséged reakciója, ám “nincs nyiff”. Hát nagy kár; hogy mennyire szabad, hogy követendő példa legyen egy tv-sorozat, az ítélkezésről, pff… mert ilyen messzemenő és egyszeriben felületes filozofáláshoz most lett volna kedvem nekem is :) Főleg mert szerintem a boldogság nem cél, hanem állapot, és bizony elég unalmas megállás nélkül és önmagában…
Máté, nem az volt a lényeg, hogy követendő-e a sorozat vagy sem, hanem hogy ki hogy éli meg ezeket. igazából én is sajnálom, hogy nem jöttek kommentek, mert kiváncsi lettem volna, ki mit gondol, különösen az egyes részekre való riposztok érdekeltek volna…
hát én szívesen kifejteném, de nem ennyire nyilvánosan :)
Bocs, hogy csak most írok, de lehet, hogy ez a szöveg főleg nekem szólt (javíts ki ha tévednék). A szex és akármi nem önmagában bosszantó, attól amiről szól vagy nem, csupán azért (aki “médiaszakos” annak ki kell, hogy szúrja a szemét különbenis), hanem attól, hogy sablonos, középszerű egy kaptafára készül még húsz másikkal, értem itt a vágásokat, párbeszédeket, az egész légkört, dizájnt. Aki nem bírja ne nézze, ebben egyetérthetünk asszem. Az ezután következő kaotikus franciázás már nem világos. Trianon csak egy dolog és persze nem pattintok minden nap eret magamon miatta, bár vannak kultúrák (amiket elég divatos most majmolni), ahol elvárnák. A franciákat nyelvük, történelmük, divatjuk miatt is utálom, de tény, hogy van jónéhány filmjük amit szeretek. Az egész elítélős, kimitmond és gondolos fejtegetésből pedig annyit sikerült leszűrnöm, hogy a tibeti szerezetesek okosabbak a többinél, aki leugat mást az pedig primitív. Szerintem elsősorban tettei minősítenek egy embert, következetessége, kiállása bármi mellett, amit fontosnak érez, amit gondol a világról és ki is mondja, még ha nem is lesz a haverja az egész telep. A következetesség néha párosul előítélettel, haraggal ami generációkon keresztül is tarthat, ez egyáltalán nem baj, sőt! Egyszer régen már találkoztunk és elég arrogáns voltál, de nem álltam meg a növésben miatta. Ha ez a bejegyzés egy visszamenőleges bűnbánás volt a részedről, akkor adhattál volna valami komolyabb címet is neki : ) kitartás!
cimarcimar,
azt látom, hogy bárhányszor hozzászólsz a bloghoz, mindig kritizálsz. ha ennyire nem tetszik, minek olvasod? ha az én személyemmel, meglátásaimmal ennyi problémád van, akkor minek jársz ide? mazochista vagy?
Ne készülj ki :)
szia ,
hogy van,
nagyon jo blogot van, sok seker kivanom neked, es tovabbi szep nyarat kivanom!
tisztalatam
beni