Reggel hatkor beindul a Nickelback ‘If everyone cared’ zongora introja, lenyomom, megpróbálom kinyitni a szemeim, reggeli rutin, arcmosás, fülbevalók nézegetése, víz, kis reggeli, kávé, vitamin, áh még csak hathúsz van, leülök egy kicsit, cicák, netezés, úristen már hatnegyven, ki kéne találni mit vegyek fel, ma valami sportos lesz, de akkor nem tudok sminkelni, már hatnegyvenhét, [...]
[Tovább] // nyifogások [4]A lakás 26 + 7 nm alapterületű (7nm az erkély), a Dunaparthoz közel, az első emeleten van egy 4 éve épült társasházban, amely előtt füvesített rész terül el, nagyon kellemes látvány (nyáron virágok is).
Egy légterű, teljesen bútorozott (Ikea, de abból is a minőségi darabok, 4 éves a berendezés is) stúdiólakás. Van benne:
- elszeparált fürdőszoba káddal, [...]
Hosszú idő után először vettem fel a bokáig érő fekete kapucnis szövetkabátom. Hosszú évek hagyományaival szakítva, most fekete sál helyett kötött türkizt tekertem a nyakam köré, és a rózsaszín pompomos kötött sapka helyett szürke ellenzős sapeszt nyomtam a fejembe. A pompomos sapka ideje még nem jött el, ő a zimankó ellen véd. Fúj a szél, és átfagytam, de akkor is jó érzés járt át, ahogy zötyögtem a villamoson.
Sok-sok hónapja szenvedtem azzal, hogy míg a kollegáim nagy része tud scriptelni is, én csak a kódoláshoz és a grafikához értek, és nagyon vacak érzés, amikor megrekedek egy munkafolyamatban, és másokat kell kizökkentenem a rutinból segítség kéréssel. Szerencsére ez olyan csapat, amely tagjai nem bánják, ha egy-egy kedves csevejjel vegyítve segítenek a rászoruló kollegán. De ma, ma olyan történt ami felé ugyan éreztem, hogy haladok, de mindig csak álom volt: scriptet írtam. Olyan hibákat tudtam javítani, amiket eddig nem. Az alkotás nagyszerű, felemelő érzése járt át ma egész nap, és láttam, ahogy fokozatosan életre kell a kezem alatt a produktum. Nagyon rég éreztem ilyet. Azt hiszem akkor volt legutóbb ilyen, amikor először retusáltam úgy egy fotót, hogy elhittem, hogy a retusálás eredménye a valóság, és mégis sokkal jobb lett. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, és megveregetem önnön vállamat, és érzem, hogy van miért tolni a szekeret. A havi betevő megkeresése mellett valami maradandót alkotni, azért ez nem utolsó érzés.
Bérlőt találni egy lakásra igen nehéz. Amit viszont nem értek, hogy miért kell olyat csinálni, hogy azt mondod öt perc nézelődés, és nulla kérdés után, hogy kiveszed, majd egy hét és a szerződéstervezet elolvasása után visszaírsz, hogy a szerződés tökjó lett volna, de menetközben találtál másikat. Ezzel egyrészt hamis ábrándokba kergeted azt, aki ki akarja adni a lakást, másrészt magaddal tolsz ki, mert olyan kép alakul ki rólad másokban, amilyen nem biztos, hogy valójában vagy. Szóval igen, még mindig nem találtunk albérlőt, pedig a lakást már teljesen kipucoltuk, beszereltünk tökjó lámpákat mindenhová, szóval fullextrás (kivéve a hűtőt). Jó lenne, és nagyon hálás lennék, ha mindenki, aki olvassa a blogom, terjesztené a kiadó dunakeszi lakás hírét. Köszi előre is.
Rájöttem, mi az egyik legnagyobb vágyam az életben: látni akarom az északi fényt. Csak ülni és bámulni.
Az egyik macska felült Kedves széktámlájára, a másik az enyémre. Az egyik elkezdett murrogni, majd a másik felelgetni rá. Tisztára, mint egy murr-koncert. Ahogy Kedves mondá: “Macskajáték C-murrban.” :o)
Update, kedvenc youtube videóm most, melynek eredetije itt található:
Amikor megérkezik a havi fizetés, és befizettem minden számlát, elkövetkezik az a csodás 1-2 nap, amikor megengedek magamnak egy-egy kedélyes vásárolgatást. Sajnos magamon is megfigyeltem, és igaz a férfi kutatók vizsgálatainak eredménye: a vásárlás (még ha nem is sikerül pénzt költeni, de legalább próbálunk, nézegetünk, szagolgatunk) stresszoldó hatású. Én nem dohányzom, így aztán ez az egyetlen legális lehetőségem a napi felgyülemlett plusz ideg leadására a tornázáson kívül. Ma azonban egy picit túlköltekeztem - és ekkor jött a mai büszkeségem: amikor a kedvenc ruhaboltom felé vettük volna az irányt, megfogtam a Kedves karját (aki megadóan követett volna, hogy egyem a szívét), kihúztam magam, és megálljt intettem: tartalékolnom kell hó végéig, és még jön a telefonszámlám is (ami egyébként ismételten hozta a papírformát). Szóval leírhatatlanul büszke vagyok erős jellememre, és arra hogy sok egyéb más mellett 5 új, akciós Calzedonia harisnya tulajdonosa lehetek. ;o)
…csak én kínzom magam a TV2 annak idején, mikor kezdődött, teljesen jó - mára totál elfuserált műsorával, a Megasztárral. Már tök sok mindent elsopánkodtam ezzel kapcsolatban, így aztán nem mennék részletekbe, csak két dolog.
Az egyik, hogy egy megtekintésre ennyire alkalmatlan műsort, mint a Popdaráló, berakni az eredményhirdetés elé, undorító, bűzlik, hogy azért csinálják mert különben senki nem nézi.
A másik, hogy egy 13 éves kislány nem érti és nem értheti, hogy az ABBA ‘The Winner Takes It All’ c. száma mit jelent - nem szabad hagyni, hogy énekelje! Nem fogja tudni úgy átadni (Tudod mit jelent ez a szám, miről szól? - Persze, a győztes mindent visz, a vesztes meg veszit. - Nem, nem erről szól. - [pofavágás]). Ugyanezt mondtam már az ‘I Will Always Love You’-ra is: fogalma sincs, miről énekel. És ez itt a bibi.
Nagyon nem kellett volna levinni a korhatárt, hiába vannak csodaszép hangú gyerekek az országban. A zenetörténelem pop számainak nagy része olyan dolgokról szól, amit egy gyerek nem fog megérteni, és emiatt nem is lesz hiteles. És még egy: ha már bekerült egy ilyen műsorba, akkor viselje a kritikát.
Akkor ne vágjon pofákat, ha a zsűri nincs úgy elolvadva tőle, mint apuci vagy anyuci. Akkor ne fintorogjon, hanem kérdezze meg a műsor után, ha van olyan szerencsés (?!), hogy bent marad, hogy miért is mondta ezt az adott zsűritag. Eddig nem fog eljutni, mert nem csak azzal nincs tisztában, milyen az, belehalni egy szerelembe, hanem azzal sincs tisztában, milyen az, tudni méltósággal viselni a kritikát. Jah, a játszótéren nincs sms-szavazás, ahol a cukikat bent tartják.
Kedves még jó egy hónapja a kezembe nyomta Asimov Alapítványát angolul, hogy olvassam el, mert milyen remek, mesélt is belőle részleteket, amik igazán izgalmasan is hangzottak - de sosem éreztem égető szükségét, hogy elolvassam, csak azért, mert alapkönyv. Meg egyébként is, mostanában teljesen ráálltam az ilyen japán kultúrkörös munkákra, úgy mint Truancy, Battle Royale, Idegenek, Tokió, és még sorolhatnám. Aztán egyik reggel rászántam magam, hogy akkor majd most. Erre beállt mellém az egyik kollegám, hogy akkor menjünk tovább együtt, és beszélgessünk. Ugyanaznap este találkozóm volt, és azért nem tudtam olvasni. Aztán egy hétig betegállományban voltam, és vagy aludtam, vagy haldokoltam, vagy Született feleségeket bambultam. Tegnap meg olyan rohadtul csípett a szemem, hogy ihaj, de elküzdöttem magam a 15-ig oldalig, a Battyhány - Örs vezér tér távlatában, szóval kimondott hősnek éreztem magam. És csak annyit tudnék mondani, ha bárki megkérdi, hogy miről is szól eddig, hogy valami srác a disszertációjához interjút akar készíteni valami öreg matekzsenivel, és emiatt űrugrik. WTF?!
Általában nem szeretem a stafétabotos játékokat - pontosabban már nem -, de most olyan témát kaptam, amit muszáj: az őszt. Amikor iskolába jártam, természetszerűleg utáltam, minden ezzel jött: a felmérők (mennyit felejtettünk), a zárthelyik, majd a vizsgák, brr. Nem lehetett normálisan felöltözni, mert vagy túl hideg volt, vagy túl meleg. Aztán elkezdtem relatíve jól alkalmazkodni, és mára az egyik kedvenc évszakom az ősz: színes, változatos, gyönyörű fényekkel lehet dolgozni, mindenkinek jól áll (hiszen a dundibb emberek is fel tudnak előnyösen öltözni ilyenkor), és remek őszi kiegészítőket lehet kapni. Folytassa, akinek kedve van, de érdekelne A., DrC, Viv, Dani, Veda, Betu, Kardigán, és Kaptárlakó véleménye.
Született feleségek, negyedik évad. Susan fia megszületik Mike-tól, és mivel Mike nagyapja meghalt, utána Maynard-nak akarják nevezni. Viszont Mike vezetékneve Delfino. Erre Bree:
…You know, one of the names is German, the other is Italian and we all know what happens if those folks get together…
Ugye nem gondolja bárki komolyan azt, hogy egy gyerek képes helyesen, élvezhetően előadni Whitney Houston ‘I will always love you’ c. klasszikusát? Ugye nem gondolja bárki azt, hogy még ha meg is próbálják, nem fogják tönkretenni vagy a dalt, vagy a hangjukat? Amióta a Megasztár fiatal üdvöskéje előadta azt a többé-kevésbé hamis, csúszkálós produkciót, azóta kerülnek elő az újabb és újabb videók a csodagyerekekről, akik előadták már, jobban-rosszabbul.
Hadd világítsak meg valamit azoknak a szűkagyúaknak, akik nem látnák világosan: egy gyerek nem fogja felfogni, miről énekel, és ezáltal nem fog tudni annyi érzelmet, gyengédséget, erotikát belevinni. Egy 6 éves kislány nem fogja fel, hogy milyen az, valakit úgy szeretni szerelemmel, hogy majd belehal. Egy 13 éves kislány ugyan már közelebb lehet az igazsághoz, de még mindig ott van a nagy hangtartomány ellenére is az a gyermeki báj a hangjában, ami miatt nem lesz hiteles. Ráadásul mindkét gyereknek ráng a feje, amikor a vibratokat akarják beletenni a dalba. Plusz, a mi kislányunknak (direkt nem írom a neveiket) még a kiejtése is pocsék.
Ez a dal egy felnőtt embernek szól egy felnőtt embertől. Ez nem szégyen, nem kiváltság, csak egész egyszerűen tudni kéne, hogy melyik dalnak hol a helye. Ezt a dalt olyan embereknek kéne énekelni, akik egyrészt hangelcsuklás nélkül tudják énekelni, másrészt már éltek át igaz szerelmet. Különben hazugság.
- Olyan lassú a net, nézd már meg, nem lóg-e valaki rajta, akinek nem kéne.
- Nézem… Nem, csak ketten vagyunk.
- Ketten vagyunk ebben a kapcsolatban. :oD
Nem értem én ezt a rajongás dolgot.
Hogy lehet, hogy ennyi ember a fülén ül, és csak süketen küldözgeti az sms-eket?
Hogy lehet, hogy olyan emberek maradnak bent a Megasztárban, akiknek semmi keresnivalójuk benne?
Olyan ütnivalóan nyálas és bájgúnár pofázmánnyal és olyan semmilyen hanggal, mint amilyen az naaagy ámérikából ideszakadt gyereknek van, hogy lehet még bent a döntősök közt? Hogy aki se magyarul, se angolul nem képes szépen megszólalni, és hangja is édeskevés van, mit keres még ott?
Gyerekekekből miért kell mini dívát csinálni, ha már egyáltalán engedték hogy szerepeljenek? De valóban: nem értem, miért kell egy iskoláskorú gyerekeket kirángatni az iskolapadból, bármilyen tehetség is, és beledobni a mélyvízbe, hogy aztán eltűnjön a süllyesztőben…? Hogy lehet ilyen felelőtlen (pénzéhes?!) egy szülő, hogy ennek teszi ki a csemetéjét?
Mit keres Friderikusz a zsűriben? Nem értem, miét nem képesek építő kritikát mondani a zsűritagok? Miért kell nyilvánosan csépelni egymást, miért nem lehet ugyanezt az öltözőben elintézni?
Miért nem stílusok váltakoznak hetente, amiben meg kell mérkőzniük a döntősöknek, mint ahogy régen is volt?
Miért a szimpátia, és miért nem az igazán jó hang a mérce? Hogy nem sérti az emberek fülét a botrányos kiejtés, vagy a rengeteg csúszkálás?
Hogy lehet, hogy egy annyira kiforrott énekesnek, mint a swinges srác, hogy nincs még lemeze és világ körüli turnéja?
Miért kell ilyen nevetséges göncökben, botrányos frizurával császkálnia szerencsétlen döntősöknek?
Egyszerűen nem értem.
Kora reggel, ráadásul vasárnap reggel arra ébredni, hogy puha tappancsok, kis apró karmokkal fűszerezve a nyakamon haladnak végig teljes lelki nyugalommal (tappancsok lelke, képzavar, tudom), enyhén fájdalmas. Amikor elfordulok, és megismétlik, már inkább zavaró. Amikor nyakig beburkolózom a takaróba annak ellenére hogy izzadok, és így is ez az élmény vár rám, már bosszantó, és amikor elhajítom a macskát a francba, akkor még az van megsértve.
Aztán egy óra múlva megint próbálkozik, de még mindig korán van, hiszen ugye vasárnap, de neki nem, és pont ezért a szőrös pofácskáját pont a számban kell elhelyezni, mosakodni úgy lehet csak, hogy közben néhány szabad bőrfelületem is érintve van, beleértve az orromat, amire különösen nyűgös vagyok ha buzerálják.
Szóval van egy elméletem, mely szerint a macskák órája beállt arra, hogy a hét nagyobb százalékában reggel hatkor van kelés, de a gazdi félóráig nyűglődik még az áygban, így megelőzendő az elkésést, az ébresztést már fél hatkor megkezdik, mintegy segítendő nekem - amit hétköznap értékelek is. Csak szombat-vasárnap nem.
Gimiben lettünk barátnők. Aztán a sors úgy hozta, hogy egy betegség miatt évet kellett ismételnem, ő meg ment tovább, de a barátság megmaradt. Aztán amikor egyetemisták lettünk mindketten, bármilyen ritkán is találkoztunk, ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk előzőleg. Volt, hogy hetekig kellett egyeztetni, mire összejött egy találkozó, de az a pár óra, az mindent megért. Igaz, hogy ritkán találkozunk, de valahogy egyre mélyebb a barátságunk, és nincs téma, amit ne merítettünk volna már ki, vagy nem merítenénk újra meg újra. Ott volt életem egyik legmeghatározóbb eseményén, kulcspozícióban, és most, pár hónap elteltével úgy szaladtunk fel a szüleihez egy teára, mintha csak ismét gimisek lennénk és suli után ugrottunk volna fel játszani. A szülei is örömmel fogadtak, és szabadkoztak hogy ha zavarnak, de hát miért zavarnának, hiszen én is nagyon szeretem őket.
Nagyon kevés embernek adatik meg, hogy ilyen barátja legyen, mint nekem. Még kevesebbeknek adatik meg, hogy ezt felismerjék. Én nagyon hálás vagyok ezért a sorsomnak, a felsőbb hatalmaknak, bárminek. Köszönöm, hogy van Ő nekem.